Augusztus 20-án lenne 72 éves Slobodan Milošević egykori jugoszláv és szerb elnök, aki négy háborúba vitte bele Jugoszláviát, Nagy-Szerbia létrehozása helyett azonban a századvég legvéresebb európai konfliktusa kapcsolódik a nevéhez.
![milosevic]()
Slobodan Milošević 1941. augusztus 20-án született a mai Montenegró területén található Pozsarevácon. Ifjúkorát beárnyékolta, hogy szülei öngyilkosok lettek (apja 1962-ben, anyja 1974-ben). 1965-ben feleségül vette gyerekkori szerelmét, Mirjana Markovićot, akivel életük végéig kitartottak egymás mellett.
Milošević elvégezte a belgrádi jogi egyetemet, majd a belgrádi polgármester pénzügyi tanácsosa lett. Karrierje 1968-ban indult be: ekkor kapott munkát a Technoglas vállalatnál, amelynek öt év múlva már az elnöke lett. 1978-ban az egyik legnagyobb jugoszláv bank, a Beobanka elnökévé nevezték ki, amelynek köszönhetően sok időt töltött az Egyesült Államokban és Franciaországban, ahol kiválóan megtanult angolul és franciául. (Richard Holbrooke amerikai diplomata a daytoni békeegyezményről írt, To end a war című könyvében is kiemelte, hogy Milošević rendkívül választékosan beszélt angolul és kifinomult stílusáról is említést tett).
Milošević már 18 évesen belépett a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe (JKSZ), 1983-ban pedig már a párt Központi Bizottságának apparátusában dolgozott, a rákövetkező évben kinevezték a párt belgrádi bizottságának elnökévé is. Ekkor hátat fordított a bankszférának és a politika lett az élete. 1986 májusában a Szerbiai Kommunista Szövetség (SZKSZ) elnökségének elnökévé választották és tagja lett a Jugoszláv Kommunista Szövetség Külügyi Bizottságának elnökségének is.
Milošević a nyolcvanas évek végén nacionalista hangvételre váltott. 1986-ban a Szerb Tudományos Akadémia égisze alatt nyilvánosságra került egy memorandum, amely a szerbek elnyomásáról írt Jugoszláviában, külön fejezetet szentelve az albán többségű, feszültségtől izzó tartománynak, Koszovónak. Az ennek nyomán fellobbant szerb nacionalizmust Milošević is meglovagolta: a mérföldkő a híres Kosovo Polje-i beszéde volt, 1987. április 24-én. Mint a délszláv háborúról tudósító két veterán újságíró, Laura Silber (Finacial Times) és Allan Little (BBC) Jugoszlávia halála című könyvében írta: “Slobodan Milošević ez alkalommal nyilvánult meg először úgy, mint minden szerbek oltalmazója. Ez váratlanul nagy sikert hozott a fiatal pártvezető számára”.
![A Kosovo Polje-i beszéd]()
A Kosovo Polje-i beszéd
A koszovói szerbekhez intézett beszédében úgy fogalmazott: “Senki sem emelhet kezet rátok. Itt kell maradnotok. Ez a ti földetek. A ti rétjeitek és kertjeitek. A ti emlékezetetek.” A beszédét övező népszerűséget meglovagolva kitaszította a hatalomból korábbi barátját, harcostársát és mentorát Ivan Stambolić köztársasági elnököt, és egyre inkább populista, demagóg módszereket kezdett alkalmazni. 1989-ben megszüntette Koszovó autonómiáját és a szerb parlament közvetlen fennhatósága alá vonta a tartományt.
1989. május 8-án választották meg a szerb köztársasági elnökség elnökévé, a többpártrendszer bevezetése után, 1990 júliusában megalapította a Szerbiai Szocialista Pártot, amelynek haláláig ő volt az elnöke. A többpártrendszer első szerbiai elnökválasztásán 65 százalékos győzelmet aratott, 1992-ben szintén nagy aránnyal (53 százalék) választották újra. Már a háború után, 1997-ben megválasztották Jugoszlávia elnökévé.
A Milošević nevével fémjelzett szerb nacionalizmus erősödése mellett Jugoszlávia nyugati tagállamaiban, Szlovéniában és Horvátországban a kiválás mellett döntöttek. Szlovénia lépett először és bár a Jugoszláv Néphadsereg a függetlenség kikiáltásakor bevonult az országba, a figyelem egyre inkább Horvátországra terelődött. Szlovéniában ugyanis nem élt jelentős számú szerb népesség, szemben Horvátországgal, ahol 1988-ban, Kninben kikiáltották a Szerb Krajinai Köztársaságot. Radovan Karadžić 1989-ben Bosznia-Hercegovinában megalapította a Szerb Demokrata Pártot (Srpska Demokratska Stranka, SDS), egyesítve a helyi szerb közösséget. 1991 novemberében a boszniai szerbek népszavazást tartottak és elsöprő többséggel a Jugoszláviában maradás mellett döntöttek. 1992 januárjában kikiáltották a Boszniai-Hercegovinai Szerb Köztársaságot (Republika Srpska), amely alkotmánya szerint Jugoszlávia része. Egy hónappal később azonban egész Bosznia-Hercegovinában népszavazást tartottak a Jugoszláviához tartozás kérdéséről – a szerbek többsége bojkottálta a voksolást. Ekkor 98 százalék az elszakadás mellett döntött. A horvátországi, majd a boszniai háború mögött végig az az eszme húzódott meg, hogy egybefüggő, Szerbiával összefonódó, szerb etnikumú területet hozzanak létre. (Olyannyira, hogy a boszniai háború kitörése előtt Milošević és Franjo Tuđman horvát elnök Bosznia-Hercegovina felosztásáról tárgyalt két: horvát és szerb részre). Ennek eredménye a II. világháború után legvéresebb háború és etnikai tisztogatás volt Európában, amelyet végül amerikai közbelépésre az 1995-ös daytoni egyezmény zárt le.
![Milosevic és Holbrooke a béketárgyalásokon]()
Milosevic és Holbrooke a béketárgyalásokon
Közben Koszovóban is egyre feszültebbé vált a helyzet: a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) a kilencvenes évek végén terrorakciókkal, útblokádokkal, rendőri és civil célpontok elleni támadásokkal küzdött a tartomány elszakadásáért. Válaszul Milošević rendőri-katonai akciót indított a tartományban a rend helyreállításáért, amely során számos súlyos atrocitás történt. Az akció heves nemzetközi visszhangja és a komoly diplomáciai nyomás eredményeképpen 1999 januárjától tárgyalások kezdődtek ENSZ-csapatok telepítéséről. 1999. február végére Milošević elfogadta a nemzetközi közösség feltételeit a szerb csapatok kivonásáról, Koszovó autonómiájáról, és az ENSZ-csapatok Koszovóba való telepítéséről. Az aláírandó dokumentumokhoz azonban egy olyan kiegészítést csatoltak, amely a NATO-csapatoknak jogot adott volna Szerbia egész területének, légterének és felségvizeinek korlátlan használatára, beszállásolásra, táborok létesítésére, míg a szerb törvények nem vonatkoztak volna rájuk. Ezt Milošević nem fogadta el, így – az orosz vétó miatt ENSZ-felhatalmazás nélkül – az Egyesült Államok 1999. március 24-én bombázni kezdte Szerbiát. Ennek hatására Szerbia etnikai tisztogatásokba kezdett a térségben. Koszovó végül ENSZ-protektorátus alá került, 2008-ban pedig függetlenségét is kikiáltotta.
![Milosevic Hágában]()
Milosevic Hágában
Slobodan Milošević a nemzetközi nyomás és nem utolsó sorban a Szerbia elleni bombázás és szankciók következtében elveszítette a 2000-es elnökválasztást. 2001. április 1-jén Belgrádban letartóztatták, júniusban pedig Hágába szállították. Pere 2002. február 12-én kezdődött a Hágai Nemzetközi Törvényszéken. Kezdetben önmagát védte, de később – egészségi állapota romlásával – ügyvédek csoportja vette át a védelmet. A délszláv háború alatt szerb oldalról elkövetett bűntettek – Radovan Karadžić és Ratko Mladić melletti – fő felelősének tartották. Több mint 60 vádpontban folyt ellene eljárás, többek között Horvátország és Bosznia-Hercegovina területén elkövetett népirtással, a koszovói albán lakosság elleni erőszakhadjárattal és emberiség ellen elkövetett bűntettekkel vádolták. Ügyében ítélet sosem született, mert 2006. március 11-én holtan találták cellájában. A szakértői vélemény szerint halálát szívroham okozta.
További írások a délszláv háború alakjairól:
Aki nyolcezer embert gyilkoltatott meg – Ratko Mladić
13 évig az egész világ őt kereste, nyugodtan praktizált – Radovan Karadžić
Ki volt a rettegett háborús vezér, Arkan?
Slobodan Milošević 1941. augusztus 20-án született a mai Montenegró területén található Pozsarevácon. Ifjúkorát beárnyékolta, hogy szülei öngyilkosok lettek (apja 1962-ben, anyja 1974-ben). 1965-ben feleségül vette gyerekkori szerelmét, Mirjana Markovićot, akivel életük végéig kitartottak egymás mellett.
Milošević elvégezte a belgrádi jogi egyetemet, majd a belgrádi polgármester pénzügyi tanácsosa lett. Karrierje 1968-ban indult be: ekkor kapott munkát a Technoglas vállalatnál, amelynek öt év múlva már az elnöke lett. 1978-ban az egyik legnagyobb jugoszláv bank, a Beobanka elnökévé nevezték ki, amelynek köszönhetően sok időt töltött az Egyesült Államokban és Franciaországban, ahol kiválóan megtanult angolul és franciául. (Richard Holbrooke amerikai diplomata a daytoni békeegyezményről írt, To end a war című könyvében is kiemelte, hogy Milošević rendkívül választékosan beszélt angolul és kifinomult stílusáról is említést tett).
Milošević már 18 évesen belépett a Jugoszláv Kommunisták Szövetségébe (JKSZ), 1983-ban pedig már a párt Központi Bizottságának apparátusában dolgozott, a rákövetkező évben kinevezték a párt belgrádi bizottságának elnökévé is. Ekkor hátat fordított a bankszférának és a politika lett az élete. 1986 májusában a Szerbiai Kommunista Szövetség (SZKSZ) elnökségének elnökévé választották és tagja lett a Jugoszláv Kommunista Szövetség Külügyi Bizottságának elnökségének is.
Milošević a nyolcvanas évek végén nacionalista hangvételre váltott. 1986-ban a Szerb Tudományos Akadémia égisze alatt nyilvánosságra került egy memorandum, amely a szerbek elnyomásáról írt Jugoszláviában, külön fejezetet szentelve az albán többségű, feszültségtől izzó tartománynak, Koszovónak. Az ennek nyomán fellobbant szerb nacionalizmust Milošević is meglovagolta: a mérföldkő a híres Kosovo Polje-i beszéde volt, 1987. április 24-én. Mint a délszláv háborúról tudósító két veterán újságíró, Laura Silber (Finacial Times) és Allan Little (BBC) Jugoszlávia halála című könyvében írta: “Slobodan Milošević ez alkalommal nyilvánult meg először úgy, mint minden szerbek oltalmazója. Ez váratlanul nagy sikert hozott a fiatal pártvezető számára”.
A Kosovo Polje-i beszédA koszovói szerbekhez intézett beszédében úgy fogalmazott: “Senki sem emelhet kezet rátok. Itt kell maradnotok. Ez a ti földetek. A ti rétjeitek és kertjeitek. A ti emlékezetetek.” A beszédét övező népszerűséget meglovagolva kitaszította a hatalomból korábbi barátját, harcostársát és mentorát Ivan Stambolić köztársasági elnököt, és egyre inkább populista, demagóg módszereket kezdett alkalmazni. 1989-ben megszüntette Koszovó autonómiáját és a szerb parlament közvetlen fennhatósága alá vonta a tartományt.
1989. május 8-án választották meg a szerb köztársasági elnökség elnökévé, a többpártrendszer bevezetése után, 1990 júliusában megalapította a Szerbiai Szocialista Pártot, amelynek haláláig ő volt az elnöke. A többpártrendszer első szerbiai elnökválasztásán 65 százalékos győzelmet aratott, 1992-ben szintén nagy aránnyal (53 százalék) választották újra. Már a háború után, 1997-ben megválasztották Jugoszlávia elnökévé.
A Milošević nevével fémjelzett szerb nacionalizmus erősödése mellett Jugoszlávia nyugati tagállamaiban, Szlovéniában és Horvátországban a kiválás mellett döntöttek. Szlovénia lépett először és bár a Jugoszláv Néphadsereg a függetlenség kikiáltásakor bevonult az országba, a figyelem egyre inkább Horvátországra terelődött. Szlovéniában ugyanis nem élt jelentős számú szerb népesség, szemben Horvátországgal, ahol 1988-ban, Kninben kikiáltották a Szerb Krajinai Köztársaságot. Radovan Karadžić 1989-ben Bosznia-Hercegovinában megalapította a Szerb Demokrata Pártot (Srpska Demokratska Stranka, SDS), egyesítve a helyi szerb közösséget. 1991 novemberében a boszniai szerbek népszavazást tartottak és elsöprő többséggel a Jugoszláviában maradás mellett döntöttek. 1992 januárjában kikiáltották a Boszniai-Hercegovinai Szerb Köztársaságot (Republika Srpska), amely alkotmánya szerint Jugoszlávia része. Egy hónappal később azonban egész Bosznia-Hercegovinában népszavazást tartottak a Jugoszláviához tartozás kérdéséről – a szerbek többsége bojkottálta a voksolást. Ekkor 98 százalék az elszakadás mellett döntött. A horvátországi, majd a boszniai háború mögött végig az az eszme húzódott meg, hogy egybefüggő, Szerbiával összefonódó, szerb etnikumú területet hozzanak létre. (Olyannyira, hogy a boszniai háború kitörése előtt Milošević és Franjo Tuđman horvát elnök Bosznia-Hercegovina felosztásáról tárgyalt két: horvát és szerb részre). Ennek eredménye a II. világháború után legvéresebb háború és etnikai tisztogatás volt Európában, amelyet végül amerikai közbelépésre az 1995-ös daytoni egyezmény zárt le.
Milosevic és Holbrooke a béketárgyalásokonKözben Koszovóban is egyre feszültebbé vált a helyzet: a Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) a kilencvenes évek végén terrorakciókkal, útblokádokkal, rendőri és civil célpontok elleni támadásokkal küzdött a tartomány elszakadásáért. Válaszul Milošević rendőri-katonai akciót indított a tartományban a rend helyreállításáért, amely során számos súlyos atrocitás történt. Az akció heves nemzetközi visszhangja és a komoly diplomáciai nyomás eredményeképpen 1999 januárjától tárgyalások kezdődtek ENSZ-csapatok telepítéséről. 1999. február végére Milošević elfogadta a nemzetközi közösség feltételeit a szerb csapatok kivonásáról, Koszovó autonómiájáról, és az ENSZ-csapatok Koszovóba való telepítéséről. Az aláírandó dokumentumokhoz azonban egy olyan kiegészítést csatoltak, amely a NATO-csapatoknak jogot adott volna Szerbia egész területének, légterének és felségvizeinek korlátlan használatára, beszállásolásra, táborok létesítésére, míg a szerb törvények nem vonatkoztak volna rájuk. Ezt Milošević nem fogadta el, így – az orosz vétó miatt ENSZ-felhatalmazás nélkül – az Egyesült Államok 1999. március 24-én bombázni kezdte Szerbiát. Ennek hatására Szerbia etnikai tisztogatásokba kezdett a térségben. Koszovó végül ENSZ-protektorátus alá került, 2008-ban pedig függetlenségét is kikiáltotta.
Milosevic HágábanSlobodan Milošević a nemzetközi nyomás és nem utolsó sorban a Szerbia elleni bombázás és szankciók következtében elveszítette a 2000-es elnökválasztást. 2001. április 1-jén Belgrádban letartóztatták, júniusban pedig Hágába szállították. Pere 2002. február 12-én kezdődött a Hágai Nemzetközi Törvényszéken. Kezdetben önmagát védte, de később – egészségi állapota romlásával – ügyvédek csoportja vette át a védelmet. A délszláv háború alatt szerb oldalról elkövetett bűntettek – Radovan Karadžić és Ratko Mladić melletti – fő felelősének tartották. Több mint 60 vádpontban folyt ellene eljárás, többek között Horvátország és Bosznia-Hercegovina területén elkövetett népirtással, a koszovói albán lakosság elleni erőszakhadjárattal és emberiség ellen elkövetett bűntettekkel vádolták. Ügyében ítélet sosem született, mert 2006. március 11-én holtan találták cellájában. A szakértői vélemény szerint halálát szívroham okozta.
További írások a délszláv háború alakjairól:
Aki nyolcezer embert gyilkoltatott meg – Ratko Mladić
13 évig az egész világ őt kereste, nyugodtan praktizált – Radovan Karadžić
Ki volt a rettegett háborús vezér, Arkan?